Író: Vlagyimir Iljics Lenin
Először megjelent: „Iszkra," 4. szám, 1901. május
Forrás: LÖM, 5. kötet, 1-13. o.
HTML: Szász Márk
„Mi a teendő?“ — ez a kérdés az utóbbi években igen erősen foglalkoztatja az orosz szociáldemokratákat. Nem arról van szó (mint a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején), hogy utat válasszunk, hanem arról, hogy milyen gyakorlati lépéseket kell tennünk az ismert úton és hogyan tegyük meg azokat. A gyakorlati tevékenység rendszeréről és tervéről van szó. És be kell vallanunk, hogy ez a gyakorlati párt számára döntő kérdés — a harc jellegének és módszereinek kérdése — még mindig eldöntetlen nálunk, még mindig komoly, a gondolat sajnálatos állhatatlanságáról és ingadozásáról tanúskodó nézeteltérésekre ad alkalmat. Egyrészt még korántsem veszett ki az „ökonomista“ irányzat, amely megnyesni és szűkíteni igyekszik a politikai szervezés és agitáció munkáját. Másrészt, mint azelőtt, most is büszkén emeli fel fejét az elvtelen eklekticizmus irányzata, amely minden új „fuvallatnak“ behódol és képtelen különbséget tenni a pillanat követelményei és az egész mozgalom fő feladatai és állandó szükségletei között. Mint ismeretes, ilyen irányzat fészkelte be magát a „Rabocseje Gyelo“-ba2. Legutóbbi „program“nyilatkozata — egy nagyhangú cikk, melynek hangzatos címe: „Történelmi fordulat“ („Lisztok «Rabocsevo Gyela»“, 6. sz.) — különösen szemléltetően megerősíti az adott jellemzést. Tegnap még az „ökonomizmussal“ kacérkodtunk, felháborodtunk a „Rabocsaja Miszl“3 határozott elítélése miatt, „letompítottuk“ az önkényuralom elleni harc kérdésének plehanovi fogalmazását, — ma pedig már Liebknecht szavait idézzük: „Ha a körülmények 24 óra alatt megváltoznak, akkor 24 óra alatt meg kell változtatni a taktikát is“, már arról beszélünk, hogy „erős harci szervezet“ kell a közvetlen támadáshoz, az önkényuralom elleni rohamhoz, hogy „széleskörű forradalmi politikai agitációt kell folytatni a tömegek közt“ (lám, milyen energikus szavakat használunk már: forradalmi is, politikai isi), hogy „fáradhatatlanul szólítani kell utcai tiltakozásra“, hogy „élesen“ (sic!) „politikai jellegű utcai tüntetéseket kell rendezni“, és igy tovább és így tovább.
Bizony, örömmel üdvözölhetnök, hogy a „Rabocseje Gyelo“ ilyen gyorsan magáévá tette egy erős, szervezett párt megteremtésének programját, amelyet mi már az „Iszkra“4 első számában közzétettünk, és amelynek célja nemcsak egyes engedmények kicsikarása, hanem magának az önkényuralom erődjének a meghódítása, de az a körülmény, hogy a „Rabocseje Gyelo“ híjával van minden szilárd álláspontnak, elrontja minden örömünket.
A „Rabocseje Gyelo“ természetesen hiába emlegeti Liebknecht nevét. 24 óra alatt meg lehet változtatni az agitáció taktikáját valamilyen speciális kérdésben, meg lehet változtatni a pártszervezés valamely részletének megvalósítására irányuló taktikát, de arra vonatkozó nézeteiket, hogy szükség van-e általában, mindenkor és feltétlenül harci szervezetre és politikai agitációra a tömegek között, nemhogy 24 óra alatt, de még 24 hónap alatt is csak olyan emberek változtathatják meg, akiknek egyáltalán nincsenek szilárd elveik. Nevetséges arra hivatkozni, hogy a körülmények megváltoztak, hogy más időszak következett be: bármilyen „hétköznapi, békés“ helyzetben, a „forradalmi szellem“ bármilyen „hanyatlásának“ időszakában is feltétlenül kötelező egy harci szervezet megteremtésén munkálkodni és politikai agitációt folytatni, sőt mi több: éppen ilyen helyzetben és ilyen időszakokban van különösen nagy szükség erre a munkára, mert a robbanások és fellángolások pillanatában már késő szervezetet teremteni; a szervezetnek már készen kell lennie, hogy széles fronton azonnal munkához láthasson. „24 óra alatt megváltoztatni a taktikát“! De ahhoz, hogy taktikát változtassunk, előbb az kell, hogy taktikánk legyen, ha pedig nincs a politikai harc terén tapasztalt, minden helyzetben és minden időszakban kipróbált erős szervezetünk, akkor szó sem lehet olyan rendszeres, szilárd elvekre támaszkodó és tántoríthatatlanul végrehajtandó munkatervről, amely egyedül méltó arra, hogy taktikának nevezzük. Valóban, lássuk csak; már azt mondják, hogy a „történelmi pillanat“ pártunkat „egészen új“ kérdés elé — a terror kérdése elé állította. Tegnap a politikai szervezet és agitáció kérdése volt „egészen új“, ma pedig a terror kérdése. Nem furcsa hallani, hogyan okoskodnak a taktika gyökeres megváltoztatásáról olyan emberek, akik ennyire elfeledték a múltjukat?
Szerencsére a „Rabocseje Gyelo“-nak nincs igaza. A terror kérdése egyáltalán nem új kérdés, és elegendő, ha röviden az orosz szociáldemokrácia kialakult nézeteire emlékeztetünk.
Elvileg sohasem mondtunk le és nem is mondhatunk le a terrorról. Egyike ez azoknak a hadműveleteknek, amelyek az ütközet bizonyos pillanatában, a csapatok bizonyos állapota és bizonyos feltételek mellett alkalmasak, sőt szükségesek lehetnek. De éppen az a bökkenő, hogy a terrort jelenleg egyáltalán nem a harcoló hadsereg egyik hadműveleteként helyezik homloktérbe, amely szorosan összefügg és összhangban áll a harc egész rendszerével, hanem mint egy elszigetelt támadás önálló, minden hadseregtől független eszközét. Ha nincs központi forradalmi szervezet és gyengék a helyi forradalmi szervezetek, a terror nem is lehet egyéb. Éppen ezért az adott körülmények között határozottan időszerűtlennek, célszerűtlennek tekintjük ezt a harci eszközt, mely a legaktívabb harcosokat elvonja igazi, az egész mozgalom szempontjából legfontosabb feladatuktól, s nem a kormány, hanem a forradalom erőit bomlasztja. Gondoljanak a legutóbbi eseményekre: saját szemünkkel láttuk, hogy a városi munkások és a városi „egyszerű nép“ nagy tömegei harci tűzben égnek, a forradalmároknak pedig nincs vezérkaruk, nincsen szervező központjuk. Ha ilyen körülmények között a legenergikusabb forradalmárok a terror útjára lépnek, nem fenyeget-e az a veszély, hogy meggyengülnek azok a harci osztagok, amelyek egyedüli komoly reménységeink? Nem fenyeget-e ez azzal a veszéllyel, hogy megszakad a kapcsolat egyfelől a forradalmi szervezetek, másfelől az elégedetlen, tiltakozó, harcrakész, de szétforgácsolt tömegek között, amelyek éppen azért gyengék, mert szétforgácsoltak? Márpedig ez a kapcso at sikerünk egyetlen záloga. Távol áll tőlünk az a gondolat, hogy tagadjuk az egyes hősi csapás minden jelentőségét, de kötelességünk, hogy a legenergikusabban óva intsünk mindenkit, nehogy elragadtassa magát a terrortól, nehogy a terrort ismerje el a harc fő és legfontosabb eszközének, amire napjainkban sokan, nagyon sokan erősen hajlanak. A terror sohasem lehet közönséges, mindennapi hadművelet, a legjobb esetben is csak mint a döntő roham egyik módja alkalmazható. De kérdezzük: lehet-e ma ilyen rohamra hívni? A „Rabocseje Gyelo“ nyilván azt gondolja, hogy igen. Legalábbis azt kiáltja: „Rohamoszlopokba sorakozz!“ Ez azonban megintcsak esztelen buzgalom. Haderőnk zöme: önkéntesek és felkelők. Állandó hadseregünk csak néhány kisebb osztagból áll, de azok sincsenek mozgósítva, nincsenek kapcsolatban egymással és még arra sem tanították meg őket, hogy általában hadoszlopokba sorakozzanak, nemhogy rohamoszlopokba. Ilyen viszonyok között mindenkinek, aki át tudja tekinteni harcunk általános feltételeit és az események történelmi menetének egyetlen „fordulatánál“ sem feledkezik meg róluk, világosan kell látnia, hogy ma nem lehet az a jelszavunk: „rohamra!“; ma jelszavunk csakis ez lehet: „szervezzük meg helyesen az ellenséges erőd ostromát“. Másszóval: pártunknak nem lehet közvetlen feladata, hogy most mindjárt rohamra hívja összes meglevő erőit, hanem olyan forradalmi szervezet létrehozására kell szólítania, amely egyesíteni tudja az összes erőket és nemcsak névleg, hanem valóban is vezetni tudja a mozgalmat, vagyis mindenkor készen áll arra, hogy minden tiltakozást és minden fellángolást támogasson és kihasználjon a döntő ütközetre alkalmas haderő gyarapítására és megszilárdítására.
A februári és márciusi események5 tanulsága annyira meggyőző, hogy ez a következtetés aligha talál most elvi ellenvetésre. Jelenleg azonban nem elvben, hanem gyakorlatilag kell megoldanunk a kérdést. Nemcsak azt kell tisztáznunk, hogy milyen szervezet szükséges és milyen munka érdekében van rá szükség, hanem ki kell dolgoznunk bizonyos szervezési tervet is, hogy mindenfelől hozzáfoghassunk a szervezet felépítéséhez. Tekintettel a kérdés halaszthatatlan fontosságára, mi a magunk részéről elhatároztuk, hogy az elvtársak figyelmébe ajánljuk vázlatos tervünket, amelyet részletesebben is kifejtünk rövidesen megjelenő brosúránkban.
Véleményünk szerint a munka kiindulópontjának, a kívánt szervezet megteremtéséhez elengedhetetlen első gyakorlati lépésnek, végül annak a vezérfonalnak, amelyet követve szüntelenül fejleszthetnők, mélyíthetnők és szélesíthetnénk ezt a szervezetet, egy országos jellegű politikai lap megszervezésének kell lennie. Elsősorban lapra van szükségünk; enélkül lehetetlen rendszeres, elvileg következetes és átfogó propagandát és agitációt kifejteni, ami a szociáldemokráciának általában állandó és fő feladata, s különösen életbevágó feladata a jelen pillanatban, amikor a lakosság legszélesebb rétegeiben felébredt a politika, a szocializmus kérdései iránti érdeklődés. És sohasem éreztük oly erősen, mint most, milyen nagy szükség van arra, hogy a személyi befolyásolással, helyi lapokkal, brosúrákkal stb. folytatott szétforgácsolt agitációt olyan átfogó és rendszeres agitációval egészítsük ki, amelyet csak időszaki sajtó segítségével lehet folytatni. Aligha lesz túlzás, ha azt mondjuk, hogy a lap megjelenésének (és terjesztésének) gyakorisága és rendszeressége a legpontosabb fokmérője annak, milyen komolyan van megszervezve haditevékenységünknek ez a legelemibb és legéletbevágóbb ága. Továbbá, éppen országos lapra van szükségünk. Ha nem tudunk és ameddig nem tudunk a nyomtatott szó segítségével egységes irányt szabni a népre és a kormányra gyakorolt befolyásunknak, utópia az a gondolat, hogy egyesíteni tudjuk a befolyásolás más, bonyolultabb, nehezebb, de ugyanakkor erélyesebb módszereit. Mozgalmunknak eszmei és gyakorlati, szervezeti tekintetben egyaránt az a legnagyobb baja, hogy szétforgácsolt, hogy a szociáldemokraták óriási többsége majdnem teljesen elmerül a kizárólag helyi jellegű munkában, amely látókörüket is, munkájuk lendületét is, konspirációs gyakorlatukat és felkészültségüket is szűkíti. Éppen ebben a szétforgácsoltságban kell keresnünk annak az állhatatlanságnak és ingadozásnak legmélyebb gyökereit, amelyről az előbb beszéltünk. És az első lépésnek azon az úton, amelyen megszabadulhatunk ettől a fogyatékosságtól, és több helyi mozgalmat egységes, országos jellegű mozgalommá kovácsolhatunk egybe, egy országos lap megszervezésének kell lennie. Végül, feltétlenül politikai lapra van szükségünk. Politikai lap nélkül a mai Európában elképzelhetetlen olyan mozgalom, amely méltó arra, hogy politikai mozgalomnak nevezzék. Enélkül semmikép sem teljesíthetjük azt a feladatunkat, hogy összefogjuk a politikai elégedetlenkedés és tiltakozás minden elemét, s megtermékenyítsük velük a proletariátus forradalmi mozgalmát. Az első lépést már megtettük, a munkásosztályban felkeltettük a „gazdasági“, gyári leleplezések szenvedélyét. Most meg kell tennünk a következő lépést: a nép minden valamelyest öntudatos rétegében fel kell keltenünk a politikai leleplezések szenvedélyét. Ne zavarjon bennünket az a körülmény, hogy a leleplező hangok politikailag oly gyengék, szórványosak és bátortalanok manapság. Korántsem az az oka ennek, hogy az emberek általában megbékültek a rendőri önkénnyel. Ennek az az oka, hogy a leleplezésre kész és képes embereknek nincs szószékük, ahonnan szavukat hallathatnák, nincs hallgatóságuk, amely szenvedélyesen hallgatná és bátorítaná a szónokokat, s hogy sehol sem látnak a népben olyan erőt, amelyhez érdemes volna panasszal fordulniok a „mindenható“ orosz kormány ellen. És most mindez rendkívül gyorsan megváltozik. Van ilyen erő — a forradalmi proletariátus, amely már bebizonyította, hogy nemcsak meghallgatni és támogatni kész a politikai harcra hívó szózatot, hanem kész arra is, hogy bátran harcba szálljon. Most meg tudjuk teremteni és kötelességünk megteremteni azt a szószéket, ahonnan az egész nép leleplezheti a cári kormányt. Ilyen szószéknek kell lennie a szociáldemokrata lapnak. Az orosz munkásosztály az orosz társadalom más osztályaitól és rétegeitől eltérően állandó érdeklődést tanúsít a politikai tudás iránt, az orosz munkásosztály körében állandóan (és nemcsak a különös felbuzdulás időszakaiban) óriási kereslete van az illegális irodalomnak. Amikor ilyen tömeges a kereslet és amikor már megkezdődött a tapasztalt forradalmi vezetők kinevelése, a munkásosztály pedig annyira koncentrálódott, hogy a nagyvárosi munkásnegyedekben, a gyártelepeken és gyárvidékeken ténylegesen a munkásosztály az úr, egy politikai lap megszervezése igazán nem haladja meg a proletariátus erejét. A lap pedig a proletariátus segítségével behatol a városi kispolgárság, a falusi kézművesek és parasztok soraiba és igazi népi politikai lap lesz.
De a lap szerepe nem szorítkozik csupán eszmék terjesztésére, csupán politikai nevelésre és politikai szövetségesek toborzására. A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is. Ez utóbbi tekintetben az épülő ház körül emelt állványzathoz hasonlítható, amely megmutatja a tervezett épület körvonalait, megkönnyíti az egyes építőmunkások közötti érintkezést, segítségükre van a munka elosztásában és a szervezett munkával elért közös eredmények áttekintésében. A lap segítségével és vele kapcsolatban magától kialakul majd az az állandó szervezet, amely nemcsak helyi munkával lesz elfoglalva, hanem rendszeres, általános jellegű munkát is végez, ráneveli tagjait arra, hogy figyelemmel kísérjék a politikai eseményeket, mérlegeljék azok jelentőségét, a lakosság különböző rétegeire gyakorolt hatását, és dolgozzanak ki olyan célszerű módszereket, melyekkel a forradalmi párt befolyásolhatja ezeket az eseményeket. Már maga a technikai feladat is — a lap rendszeres anyagellátása és helyes terjesztése — arra kényszerít, hogy megteremtsük az egységes párt helyi megbízottainak hálózatát, olyan megbízottak hálózatát, akik eleven kapcsolatban állnak egymással, ismerik az általános helyzetet, megszokták, hogy rendszeresen teljesítsék az országos jellegű munka részfunkcióit és egyes forradalmi akciók megszervezésével próbálgatják erőiket. A megbízottaknak6 ez a hálózata lesz a váza annak a szervezetnek, amelyre szükségünk van: amely elég nagy ahhoz, hogy átfogja az egész országot, elég széles és sokoldalú, hogy szigorú és részletes munkamegosztást hajtson végre; elég állhatatos, hogy minden körülmények között, bármilyen „fordulat“ és meglepetés esetén is rendületlenül tudja folytatni a maga munkáját, elég rugalmas, hogy egyrészt nyilt mezőn ne bocsátkozzék harcba a túlerőben levő ellenséggel, amikor az minden erejét egy pontra vetette, másreszt azonban ki tudja használni az ellenség nehézkességét és ott és akkor támadja meg, ahol és amikor az a legkevésbbé várja a támadást. Ma aránylag könnyű feladat áll előttünk: támogatnunk kell a nagyvárosok utcáin tüntető diákokat. Holnap talán nehezebb lesz a feladat, például bizonyos körzetben támogatnunk kell a munkanélküliek mozgalmát. Holnapután azért kell a helyünkön lennünk, hogy forradalmi módon résztvegyünk a parasztlázadásban. Ma ki kell használnunk a politikai helyzet kiéleződését, amit a zemsztvo ellen indított kormányhadjárat idézett elő. Holnap támogatnunk kell a lakosság felháborodását egyik-másik elbizakodott cári basa ellen, és bojkottal, percnyi pihenőt sem engedő hajszával, tüntetéssel stb. kell segítenünk megleckéztetni ezt a basát, de úgy, hogy kénytelen legyen nyíltan meghátrálni. A harci készenlétnek ilyen fokát csak egy állandó hadsereg rendszeres foglalkoztatásával lehet kifejleszteni. És ha egy közös lap irányítására egyesítjük erőinket, ez a munka nemcsak a legügyesebb propagandistákat képezi ki és hozza felszínre, hanem a legtapasztaltabb pártszervezőket és a legtehetségesebb politikai pártvezéreket is, akik a kellő pillanatban ki tudják adni a döntő harcra hívó jelszót és vezetni tudják ezt a harcot.
Befejezésül még néhány szót egy lehetséges félreértés elkerülése végett. Mi folyton csak rendszeres, tervszerű előkészületről beszéltünk, de ezzel egyáltalában nem azt akartuk mondani, hogy az önkényuralom kizárólag szabályszerű ostrommal vagy szervezett rohammal dönthető meg. Ez a nézet ostoba doktrinérség lenne. Ellenkezőleg, nagyon is lehetséges és történelmileg sokkal valószínűbb, hogy az önkényuralom a mindenfelől állandóan fenyegető spontán robbanások vagy előre nem látott politikai bonyodalmak egyikének nyomása alatt fog összeroppanni. De egyetlen politikai párt sem építheti munkáját ilyen robbanások és bonyodalmak reményére — ez kalandorpolitika lenne. Haladjunk a magunk útján, végezzük rendíthetetlenül rendszeres munkánkat, és minél kevésbbé számítunk meglepetésekre, annál valószínűbb, hogy semmiféle „történelmi fordulat“ sem ér készületlenül bennünket.
1
Leninnek az „Iszkrá"-ban megjelent „Mivel kezdjük?“ c.
cikkét a helyi szociáldemokrata szervezetek külön brosúrában adták ki. A Szibériai Szociáldemokrata Szövetség
5 000 példányban kinyomtatta és egész Szibériában terjesztette a brosúrát. A cikket külön kiadásban terjesztették
Szamarában, Tambovban, Nyizsnyij-Novgorodban és Oroszország más városaiban is.
2„Rabocseje Gyelo“ („Munkásügy“) — az ökonomisták
folyóirata, az „Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetségének" nem-időszaki sajtószerve. A folyóirat Genfben
jelent meg 1899. áprilistól 1902. februárig B. N. Kricsevszkij,
A. Sz. Martinov és V. P. Ivansin szerkesztésében. Mindössze
12 száma — kilenc kötete — látott napvilágot.
A „rabocsejegyelósok“ nézeteit Lenin „Mi a teendő?“ c.
könyvében bírálta
3„Rabocsaja Miszl“ („Munkásgondolat“) — az „ökonomisták“
lapja; 1897. októbertől 1902. decemberig jelent meg. Összesen
16 számot adtak ki, a 3—11. és a 16. szám Berlinben, a többi
Pétervárott jelent meg. К. M. Tahtarev és mások szerkesztették.
Lenin több művében, különösen az „lszkrá“-ban megjelent cikkeiben és „Mi a teendő?“ c. könyvében bírálta a
„Rabocsaja Miszl"-nek, a nemzetközi opportunizmus orosz
válfajának nézeteit.
4„Iszkra“ („Szikra“) — az első illegális országos marxista
újság Oroszországban; Lenin alapította 1900-ban. A forradalmi marxisták e harcos lapjának alapítása volt „a döntő
láncszem a láncban, a döntő feladat a párt előtt álló feladatok sorozatában“ (Sztálin).
Mivel Oroszországban forradalmi lapot a rendőri üldözések miatt nem lehetett kiadni, Lenin már a szibériai száműzetésben minden részletében átgondolta a lap külföldi kiadásának tervét. Száműzetése letöltése után, 1900. januárban Lenin azonnal hozzáfogott terve megvalósításához.
A lenini „Iszkra“ első száma 1900. december 11-én
(24-én) jelent meg Lipcsében, a következő számokat Münchenben, 1902. áprilistól kezdve Londonban és 1903 tavaszától Genfben adták ki.
Az „Iszkra“ szerkesztőségének tagjai voltak: V. I.
Lenin, G. V. Plehanov, J. O. Martov, P. B. Akszelrod, A. N.
Potreszov és V. I. Zaszulics. A szerkesztőség titkáraként
1901 tavaszától N. K. Krupszkaja működött. Az „Iszkra“
főszerkesztője és vezetője a gyakorlatban Lenin volt. Lenin
az „Iszkra“ számára cikkeket irt a pártépítésnek és az oroszországi proletariátus osztályharcának minden főbb kérdéséről, kommentálta a nemzetközi élet legfontosabb eseményeit.
Oroszország több városában (Pétervárott, Moszkvában
stb.) az OSzDMP lenini-iszkrás irányzata csoportokat és
bizottságokat alakított. A Kaukázusontúl a „Brdzola“
(„Harc“) — a tifliszi szociáldemokrata szervezetnek, e
szervezet lenini-iszkrás csoportjának első illegális grúz lapja
— síkra szállt az „Iszkra“ eszméiért. A kaukázusontúli
lenini-iszkrás szervezeteket J. V. Sztálin alapította és vezette
V. Z. Keczhovelivel, A. G. Culukidzével és V. K. Kurnatovszkijjal együtt.
Az iszkrás szervezetek a Lenin és Sztálin nevelte hivatásos forradalmárok (N. E. Bauman, I. V. Babuskin, Sz. I.
Guszev, M. I. Kalinyin és mások) közvetlen közreműködésével alakultak és az ő vezetésükkel dolgoztak.
Az „Iszkra“ szerkesztősége Lenin kezdeményezésére és
közvetlen részvételével kidolgozta a párt programtervezetét (megjelent az „Iszkra“ 21. számában), és előkészítette
az OSzDMP II. Kongresszusát,amelyet 1903. július—augusztusban tartottak meg.
Mire a kongresszust összehívták, Oroszország helyi
szociáldemokrata szervezeteinek többsége az „Iszkrá“-hoz
csatlakozott, jóváhagyta taktikáját, programját és szervezeti tervét, vezető szervének ismerte el. A kongresszus külön
határozatban leszögezte, hogy az „Iszkrá“-nak különleges
szerep jutott a pártért vívott harcban, és az „Iszkrá“-t az
OSzDMP Központi lapjának nyilvánította.
A II. kongresszus megválasztotta a szerkesztőséget a következő összetételben: Lenin, Plehanov és Martov. Martov,
a pártkongresszus határozata ellenére, nem volt hajlandó
a szerkesztőség tagja lenni, s ezért az „Iszkra“ 46—51. száma
Lenin és Plehanov szerkesztésében jelenti meg. Később
Plehanov a mensevizmus álláspontjára helyezkedett és azt
követelte, hogy az „Iszkra“ szerkesztőségébe vegyék be az
összes korábbi mensevik szerkesztőket, akiket a kongresszus
nem fogadott el. Lenin ezzel nem érthetett egyet és 1903.
október 19-én (november 1-én) kilépett az „Iszkra“ szerkesztőségéből, hogy a párt Központi Bizottságában megerősítse pozícióját és onnan üsse a mensevik opportunistákat. Az 52. számot Plehanov egyedül szerkesztette. Plehanov, 1903. november 13-án (26-án) önkényesen megsértve
a kongresszus akaratát, kooptálta az „Iszkra“ szerkesztőségébe a lap korábbi mensevik szerkesztőit. Az 52. számától
kezdve az „Iszkra“ a mensevikek lapja.
„A pártban ettől kezdve beszélnek régi «Iszkrá»-ról,
mint a lenini, bolsevik «Iszkrá»-ról és új «Iszkrá»-ról, mint
a mensevik, opportunista «Iszkrá»-ról.“ (Sztálin: „Az SzK(b)P története. Rövid tanfolyam". II. fej. 4. pont. 1953. 7. kiad.
56. old.).
5Az 1901. február—márciusi diákzavargásokról és munkásmegmozdulásokról — népgyűlésekről, tüntetésekről és sztrájkokról — van szó, amelyek hulláma Oroszország számos
városát elborította: Pétervárt, Moszkvát, Kijevet, Harkovot,
Jaroszlavlt, Tomszkot, Varsót, Belosztokot stb.
6Magától értetődik, hogy ezek a megbízottak csak abban az esetben végezhetnek eredményes munkát, ha egészen közeli kapcsolatban vannak pártunk helyi bizottságaival (csoportjaival,
köreivel). Általában egész fent vázolt tervünk természetesen csak
abban az esetben valósítható meg, ha a legaktívabban támogatják
bizottságaink, amelyek már nem egyszer tettek lépéseket a párt
egyesítése irányában és amelyek — ez szilárd meggyőződésünk —
ha nem ma, hát holnap, ha nem így, hát más formában, de kiharcolják a párt egyesítését. — Lenin jegyzete.