Író: Guy Debord; Mezioud Ouldamer készülő könyvéhez (1985. december).
Először megjelent: "Guy Debord: Oeuvres" (Quarto Gallimard, 2006)
Fordítás és HTML: P.G.
A bevándorlók kérdésében minden fals, pontosan úgy, mint minden olyan kérdésben, amelyet leplezetlenül tesznek fel a jelenlegi társadalomban; és ugyanabból az okból: azt a gazdaság – vagyis az álgazdasági illúzió – tette fel, és a spektákulum kezelte.
Ma csak butaságokról folyik vita. Hagyjuk meg, vagy írtsuk ki a bevándorlókat? (Természetesen, az igazi bevándorló nem az idegen eredetű állandó lakos, hanem aki magát és akit mások másnak látnak, és ez így is fog maradni. Sok bevándorlónak vagy gyermekeiknek francia állampolgársága van; rengeteg lengyel és spanyol végleg elveszlett a francia néptömegben. Az más volt.) Mint az atomipar hulladékai vagy az olaj az óceánban – és itt az intolerancia küszöbét lassabban és kevésbé „tudományosan” határozzuk meg –, a bevándorlók, a modern kapitalizmus ugyanazon igazgatásának termékeiként évszázadokig, évezredekig, örökké fennmaradnak. Maradni fognak, ugyanis sokkal könnyebb volt kiírtani a zsidókat Németországból Hitler idejében, mint ma a maghrebieket és másokat Franciaországból: mert itt, Franciaországban, nincs sem náci párt, sem őshonos rassz mítosza!
Asszimilálnunk kellene őket, vagy „tiszteletben tartani a kultúrális sokszínűséget”? Ostoba, fals választás. Már nem asszimilálhatunk senkit: sem a fiatalságot, sem a francia munkásokat, még a vidékieket vagy a régi ethnikai kisebbségeket (korzikaiak, bretonok stb.) sem, minthogy Párizs, a lerombolt város, elvesztette történelmi szerepét, hogy franciákat csináljon. Mi a centralizáció főváros nélkül? A koncentrációs táborok sem teremtettek egyetlen németet sem az elhurcolt európaiak között. A koncentrált spektákulum diffúziója1 [szétszórása] csak uniformmá teszi a nézőket. Egyszerűen, a reklámnyelvet használva, a „kultúrális sokszínűség” gazdag kifejezésével gargalizálunk. De milyen kulturák? Már nincs egy sem. Sem keresztény, sem muszlin; sem szocialista, sem tudományos. Holtakról semmit. Nincs már más, ha egy pillanatig is szembesülünk az igazsággal és a bizonyítékokkal, mint minden kultúra világméretű-spektakuláris (amerikai) züllése. Kiváltképp nem szavazás által asszimilálunk. Ez történelmi igazolása annak, hogy a szavazat fabatkát sem ér, még azoknak a franciáknak sem, akik választók és semmi mások (1 párt = 1 másik párt; egy választási részvétel = annak ellenkezője; és újabban van egy program – amiről mind jól tudjuk, hogy nem lesz betartva –, amely már egyébként nem kiábrándító, minthogy nem néz szembe semmilyen jelentős problémával. Ki szavazott a kenyér eltűnéséről?). Nemrégiben beismerték ezt a leleplező számadatot (kétségtelenül lefelé manipulálva): az „állampolgárok” 25%-a a 18-tól 25 éves korosztályban, egyszerű undorból, nem regisztrált szavazni. A tartózkodók már más tészta, őket is számoljuk ide.
Néhányan azt a követelményt állítják, hogy „beszéljenek franciául.” Nevetséges. Beszélik-e a mai franciák? Francia az, amit a mai analfabéták, vagy Fabius („Bonjour les dégâts!”),2 Françoise Castro („Ça t’habite ou ça t’effleure?”)3 és B.-H. Levy4 beszélnek? Még ha nem is lennének bevándorlók, nem egyértelmű, hogy minden gondolkodás és artikulált nyelv veszte felé haladunk? Milyen számokat hallgat a mostani fiatalság? Melyik, az iszlámnál és a kereszténységnél végtelenül nevetségesebb szekták hódították meg könnyűszerrel a tanult félkegyelműek bizonyos hányadát (Moon stb.)? Meg sem említjük az autistákat vagy a súlyosan értelmi fogyatékosokat, akiket a szekták nem szerveznek be, ugyanis nem származik gazdasági érdek ezeknek a jószágoknak a kizsákmányolásából: így a közhatalom élén felejtjük őket.
Amerikaiakká tettük magunkat. Természetes az USA minden nyomorúságos problémájával találkozni itt, Franciaországban, a drogoktól a maffiáig, a fast-foodtól a kisebbségek elszaporodásáig. Például, Olaszország és Spanyolország a felszínen és alatta is elég mélyen amerikanizálódtak, de ethnikailag nem kevertek. Ebben az értelenben nagyobbrészt európaiak maradnak (mint ahogy Algériai is Észak-afrika). Itt, Franciaországban, Amerika bajaival vesződünk, annak erősségei nélkül. Nem biztos, hogy az amerikai melting-pot még sokáig működni fog-e (például a chicanók, akik más nyelvet beszélnek). Azonban igencsak biztos, hogy itt egy pillanatig sem működhet. Azért, mert az USA a mai életmód gyártásának központja, a spektákulum szíve, melynek dobbanásait egészen Moszkváig és Pekingig elzúgatja; és amely fikarcnyi függetlenséget sem engedhet meg helyi alvállalkozóinak (ennek felfogása sajnos egy olyan alávetettséget mutat meg, amely sokkalta kevésbé felszínes, mint az, amelyik elpusztítani vagy moderálni szeretné az „imperializmus” szokásos kritikáit). Itt már semmik sem vagyunk: csupánt a gyarmatosítottak, akik nem tudták hogyan lázadjanak, a spektakuláris elidegenedés béni-oui-ouijai.5 Milyen követeléseket fedezünk fel hirtelen újra Franciaországban, mindenszínű bevándorlók elburjánzó jelenlétét szemlélve, mintha csak valami olyat loptak volna el tőlünk, amely még mindig a miénk lehetne? És mi lehet az? Mit hiszünk, vagy inkább, mit tettetünk, hogy még mindig hiszünk?
Ritka ünnepnapjaik büszkeségében, amikor a fajtiszta szolgák felháborodnak, hogy függetlenségükre törnek az idegenek! Az apartheid veszélye? Az igen valós. Több mint veszély; végzet, amely már most itt van (együtt a gettók logikájával, a faji konfrontációkkal és, időnként, a vérfürdőkkel). Egy egészében bomló társadalom egyértelműen kevésbé alkalmas nagy nehézségek nélkül fogadni nagy számú bevándorlót, mint egy következetes és viszonylag boldog társadalom.
1973-ban már megfigyeltük a techinkaalkotás fejlődésének és a mentalitások fejlődésének szembeötlő párhuzamát: „A környezet, amelyet egyre elhamarkodottabban építenek újra represszív kontrollra és profitra, ugyanakkor egyre törékenyebb lesz, és egyre inkább vandalizmusra ösztökél. A kapitalizmus, spektakuláris fokán, újraépít minden olcsó hamisítványt és gyújtogatókat termel. Ekkép díszítése mindenütt olyan lobbalékonny lesz, mint egy francia középiskola.”6 Biztosak lehetünk benne, hogy a bevándorlók jelenlétével (amely már jól jött bizonyos szindikalistáknak, akik hamarkodnak „vallásos háborúkként” megbélyegezni bizonyos munkássztrájkokat, amelyeket képtelenek ellenőrzésük alá vonni), a fennálló hatalmak, nagyban, azoknak a kis harci tapasztalatoknak a fejlődését fogják elősegíteni, amelyeket igazi vagy hamis „terroristák” vagy rivális futbalcsapatok (nem csupán angol) szurkolói vittek színre. Azonban jól értjük, hogy miért igyekszik minden felelős politikus (beleértve a Nemzeti Front vezetőit is) elbagatellizálni a „bevándorló-probléma” súlyosságát. Minden, amit meg akarnak őrizni, megtiltja számukra, hogy egyetlen problémát közvetlen, és annak igazi kontextusában ragadjanak meg. Míg néhányan azt színlelik, hogy csupán „antirasszista jóindulat” kikötéséről van itt szó, addig mások úgy tesznek, mintha „jogos idegengyűlölet” mérsékelt jogát kellene elismertetni. És mindnyájan összejátszanak, azáltal, hogy ezt a legégetőbb kérdésnek ítélik, szinte az egyetlennek, a legrémisztőbb problémák egyikének, amelyen a társadalom nem fog felülkerekedni. Az új spektakuláris apartheid (nem a helyi, folklórverziója Dél-afrikából) gettója már most itt van, a jelenkori Franciaországban: a társadalom roppant többségét elzárja és elbutítja; és mindez akkor is volna, ha nem is lennének bevándorlók. Ki döntötte el, Sarcelles és les Minguettes megépítését, vagy Párizs és Lyon lerombolását? Nyilvánvalóan nem mondhatjuk, hogy egyetlen bevándorló se vett volna részt ebben a gyalázatos munkában. Azonban csak a kapott parancsokat hajtották végre pontosan: ebben áll a szalariátus megszokott szerencsétlensége. Hány tényleges idegen él Franciaországban? (És nem csupán jogállás, szín vagy arcvonások szerint.) Egyértelműen olyan sok, hogy inkább azt kell kérdezzük: hány francia maradt, és hol vannak? (És miről ismerni fel ma a franciát?) Hogyan maradna hamarosan egyetlen francia is? Tudjuk, hogy a születési ráta csökken. Ez nem lenne normális? A franciák már ki nem álhatják a saját gyermekeiket. Három éves korban iskolába küldik őket, hogy legalább 16 éves korukig analfabetizmust tanuljanak. És még mielőtt három évesek lennének, több és több ember találja őket „elviselhetetlennek,” és többé-kevésbé erőszakosan verik őket. Spanyolországban, Olaszországban, Algériában és a cigányok között még mindig szeretik a gyermekeket. Franciaországban jelenleg nem gyakran. Már sem a házakat, lakásokat, sem a városokat nem gyermekeknek csinálják (innen jön a kormány-urbanisták cinikus propagandája a „megnyitni a városokat a gyerekeknek” témájában). Másrészt pedig, a fogamzásgátlás elterjedt, és az abortusz szabad. Franciaországban ma szinte minden gyermeket akartak. De nem szabadon! A választó-fogyasztó nem tudja mit akar. Olyat „választ,” amit nem szeret. Mentális struktúrája már nem elég következetes, hogy kiábrándulva valaminek a tapasztalatából, emlékezzen, hogy akarta azt a dolgot.
A spektákulumban az osztálytársadalom szisztematikusan tör a történelem eltörlésére. És most azt mondják, hogy megbánták ezt az egyetlen, különös eredményt, olyan sok bevándorló jelenlétét, ugyanis ekkép „eltűnik” Franciaország?! Komikus. Megannyi más okkal is eltűnik, csaknem minden területen többé-kevésbé gyorsabban is. A bevándorlóknak van a leginkább joga arra, hogy Franciaországban lakjanak. A kisajátítottság [dépossession] képviselői; a kisajátítás pedig otthon van Franciaországban, minthogy jelenléte túlnyomó és közel egyetemes. A bevándorlók közismerten elvesztették kultúrájukat és országukat, anélkül, hogy másikat találhatnának. És a franciák ugyanebben a cipőben járnak, ez pedig aligha nagyobb titok. Azzal, hogy egy új környezet nyomorában és mindennek pusztán valótlan megértésében az egész bolygó egyenlősítésre került, a franciák akik ezt (1968 kivételével) jelentősebb ellenállás nélkül fogadták, nem mondhatják, hogy a bevándorlók miatt nem érzik többé magukat otthon! Minden okuk megvan rá, hogy ne érezzék többé magukat otthon, ez nagyon is igaz. Az elidegendésnek ebben a szörnyűséges új világában nincsenek mások, mint bevándorlók.7 Fognak még emberek élni a Föld felszínén, és még itt is, amikor Franciaország már nem lesz. Uralkodó etnikai elegyüket lehetetlen előre megmondani, mint ahogy kultúrájukat, még nyelvüket is. Megerősíthetjük, hogy a központi és mélységesen minőségi kérdés ez lesz: felszabadult gyakorlatukon keresztül megszerezték-e ezek a jövőbeli emberek az uralmat afelett mai technológia felett, amely ma globálisan a szimulákrum és a kisajátítás technilógiája? Vagy, épp ellenkezőleg, ő rajtuk fog-e eluralkodni, oly módon, amely még hierarchikusabb és még inkább rabszolgatartó, mint a mai? A legrosszabbal kell számolnunk, és a legjobbért kell harcolnunk. Franciaország igazán sajnálatos. De a sajnálkozás hiábavaló.
1 Debord koncentrált spektákulumnak hívta a bürokratikus kapitalizmusra jellemző centralizált spektákulumot. (Lásd: A spektákulum társadalma 64. tézis.) A diffúz spektákulum az árubőséget kíséri. (Lásd: 64. tézis). A Kommentárokban (1988. február-április) Debord már így ír: „Azóta kialakult egy harmadik forma a két korábbi logikus kombinációjával, az erősebbnek mutatkozó diffúz forma győzelmével lefektetett alapokon. Az integrált spektákulumról van szó, amely időközben világszerte elterjedt.” (Kommentárok a spektákulum társadalmához, IV. pont. Részletesebben az integrált spektákulumról ugyanez a pont számol be.) 2 Laurent Fabius volt ebben az időben francia a miniszterelnök. Hivatalban töltött ideje alatt kampány indult a túlzott alkoholfogyasztás ellen: „Un verre ça va, trois verres bonjour les dégâts” [Egy pohár rendben van, két pohár csak a bajt keresi]. 3 Az előbbi felesége, televíziós producer. A mondat eredetét illetően a Not Bored! jegyzetei sem segítettek ki. 4 A marxizmussal élesen szakító „Nouveaux Philosophes” [új filozófusok] vezető alakja, akik az 1970-es években híresültek el a médiában. 5 Fél-arab, fél-francia kifejezés. A gyarmati Algériában azokra a muszlimokra használták ezt a kifejezést, akik együttműködtek a gyarmati hatóságokkal. 6 Debord itt A spektákulum társadalma film-változatából (1973) idéz. 7 Lásd: Marx: Az elidegenült munka – „(...) Ezért a munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszermunka.” (MEM 42. kötet, 86. oldal).